Oly sokszor elgondolkozom bizonyos embereken (életem egy jelentős szakaszában én is ilyen voltam), hogy mennyire nem találják helyüket, útjukat, lehetőségeiket, boldogságukat; és hogy mennyire meghatározó dolog az életünkben a gyermekkor. Vekerdy mondta ki ezt a fogalmat a nagyközönség elé: ha azt a bizonyos valamit, amit ő „érzelmi biztonság”-nak nevez, nem kapja meg a kisgyermek, akkor egész életében azzal kell küzdenie, hogy pl. nem szereti magát.  

Ha  leszületés előtt választottuk életfeladatainkat, és én vallom, hogy a mi generációnknak családi karmavonalon érkezett, tehát karmikusan választott út az ÖNELFOGADÁS megtanulása, az ÖNSZERETET elsajátítása és az egó helyén kezelése. S mivel generációs kérdés és családi karma, igen, mi valóban nem kaptuk meg a megfelelő érzelmi biztonságot (van, aki nulla érzelmi biztonságban élte gyermekkorát, van aki, kb. 50 %-osan). De nem azért, mert a szüleink ezt direkt csinálták, hanem, mert nekik is karmikus út volt, és mi is betagozódtunk ebbe a karmikus útba. Ez történt hát. No, de akkor mit is kell tennünk? Mivel elég erős a karma, nem kicsi a feladat: nagyon kevés érzelmi biztonsággal lezajló gyermekkor után (– ez azt jelenti, hogy ha van is boldog emlék, amiből lehet táplálkozni, akkor is van nagyon sok félelemteli, szorongó és negatív emlék –) egyik nagy életfeladatunk boldog felnőttkort létrehozni magunknak és megtanulni szeretni magunkat életünkkel együtt. Ezt nem csak magunk miatt és saját életfeladatunk kapcsán kell megtennünk, hanem, hogy a következő generáció, gyermekeink sora már sokkal magasabb szinttel foglalkozzon élete során – például a FÖLD megmentésével  – , azaz ezt a karmavonalat megtörjük azért is, hogy ők majd már ne erre pazarolják a kozmikus energiát. Persze most végtelenül leegyszerűsítve írom le ezt az egészet, de a mondandóm lényege igazából e gondolatok mögött van. Szóval felnőttkorra meg kell tanulnunk szeretni magunkat és életutunkat. Nyilvánvaló, hogy ha nem szeretjük magunkat, akkor nem fogjuk az életet sem szeretni; de az élet szeretete mindig az alap spirituális feladatunk. No. Segítségül kapunk sok – sok lehetőséget. Először is kapunk szerető embereket, barátokat, ismerősöket, akik önmagunkért szeretnek. Mivel ezt nem hisszük el soha sem, hogy önmagunkért bennünket szeretni lehet, ezért pénzt nem kapunk hozzá. Nem azért, mert az égiek még genyóbbak és a szellemi vezetők úgy gondolják, hogy kicsit se legyen jó nekünk, hanem, mert azon a szinten vagyunk az önelfogadás területén, illetve az „önelnemfogadás”ban, hogy ha kapnánk sok pénzt, jól fizető állást, vagy menő bankszámlát egy lottónyeremény után, akkor mindenkiről azt gondolnánk, hogy a pénzünket akarja, az anyagi javak miatt érdekből van velünk. Nem azért, mert mi másokról rosszat gondolunk – ezt azért sem tudjuk megtenni, mert annyira el vagyunk keveredve az önelfogadhatatlanság problémakörével -, hanem mert egyszerűen NEM TUDJUK ELKÉPZELNI, HOGY BENNÜNKET SZERETNI LEHET. Ezért aztán mind energetikailag, mind pedig segítségül azt kapjuk, hogy nem vagyunk sikeresek, de csak anyagi téren nem. Munkahelyeinken nagyon megszeretnek Bennünket, többet fizetni nem tudnak, ezért több munkaórát vállalunk, és még jobban kimerülünk. Nem tudjuk bevonzani az anyagi javakat, mert magunk elfogadását képtelenek vagyunk rendbe tenni, sokunk még el is utasítja energetikailag a több jövedelmet, mert nem hisszük el, hogy többet érünk. Ezért aztán évtizedeken át munkahelyről munkahelyre, vállalkozásból vállalkozásba utasítjuk magunkat és képesek vagyunk életünk felét anyagi bizonytalanságban tölteni, ahelyett, hogy leülnénk átgondolni miért is alakulnak így a dolgaink. Szóval eddig két segítségről beszéltem: 1. szerető barátok, ismerősök, szerető emberek 2. anyagi elvonás. És ennyi. El is érkeztünk a holtpontra. Egy napon azt vesszük észre, hogy tapossuk ugyanazt a pocsolyát, vagy mondhatnám csúnyábban is: ugyanazt a sz@rt, mert semmi sem változik, akárhova megyünk. Bár mindenki a környezetünkben azt gondolja, hogy szépek vagyunk, okosak, nagyon sok lehetőségünk van és a jég hátán is meg tudunk élni, mi magunkról azt gondoljuk, hogy nem érünk többet egy zsák sz@rnál. Ekkor a holtpontról való elmozdulás okán vagy egyéb okból? De az élet jobb minőségű jövő lehetőségét dobja elénk, akármilyen mértékben, na jó, ez általában nagyobb dolog számunkra – pl. magasabb szintű munkakör, otthonteremtés, megfelelő párkapcsolati partner felbukkanása, stb. … És beindul a para. Fogalmunk sincs róla, hogy ezt hogyan fogadjuk el, mivel nem tudjunk magunkat sem elfogadni. Nem értjük, hogy ez az új dolog nekünk jobb életet hozhat, elkezdjük gyártani a kifogásokat – jobb esetben. Pánikolunk, idegesek leszünk, és létrehozunk egy jó nagy adag depressziót. Mondom, jobb esetben. Annyira el sem tudjuk hinni, hogy nekünk ez már a karmikus ledolgozás és a jobb élet záloga lehet, hogy minden porcikánkkal azon vagyunk: hogyan tegyük ezt tönkre. Mi még mindig ott tartunk, hogy csúnyának, bénának, esetlennek tartsuk magunkat, mert nem ezt tenni túl nagy munka lenne. Kényelmes ebben a pozícióban maradni. Az évek pedig közben mennek el a fejünk felett. Mi legyen hát? Hogyan fogadjuk el a jobb dolgokat, ha magunkat sem tudjuk? Mi van akkor, ha örülünk az újnak, a jónak, de még mindig nem öleltük át gyermeki énünket és mondtuk neki, hogy „szeretlek”? Mi van, akkor, ha nem tudtuk ezt még mindig megtenni, mert képtelenek vagyunk feldolgozni, elengedni a lelkileg gyötrő, megsemmisítő gyermekkort? Jön hát a rosszabb eset, azaz ilyenkor – csak hogy ne maradjunk ugyanazon a szinten – kapunk egy sallert az élettől: egy kisebb baleset, egy közepes betegség, vagy egy családtag elvesztése. Valamilyen úton - módon kapcsolódik a gyermekkorunkhoz – egy szereplője kiszáll a résztvevők sorából – azaz érzelmileg veszítünk el egy részünket vagy testileg veszítünk; de a fentről érkező sorsvonali eset mindenképpen VESZTESÉG. Veszteséget mindig azért kapunk, hogy elszámoljunk magunkkal. Szembe nézzünk a múlttal, az élettel, a halállal, a lelkünkkel, az életünkkel, a miértekkel. S igen, ezek miatt, a karmikus feladatainkkal is. S itt a pont. El kellene most veszítenünk azt a negatív energia blokkot, amelyet még mindig cipelünk, mint egy csomagot. Ha ekkor nem állunk meg és göngyölítjük fel életünk fonalát, akkor már semmi sem vezet sehová. Ha ebből az élethelyzetből nem tudunk pozitívan kikerülni és sorsfordító erővel talpraállni, akkor milyen lehetőségünk lesz még?

Igazából semmilyen. Elkezd bennünket emészteni valami, észrevétlenül, tudatalattink jól betakart kis manójában. Az elmúlt gyermekkor a maga szereplőivel, a tanácstalanságunk, a félelmeink, a szorongásaink, a magunkkal szembeni megfogalmazhatatlan, de túlzó elvárások. S lehet ilyenkor bárki, aki szeret bennünket és velünk van, egyre nagyobb magányba sodorjuk lelkünket és – mivel nem szeretjük magunkat – megemészt bennünket a tehetetlenség és a bánat. Szürkének, esetlennek és bénának érezzük magunkat, nincs meg bennünk az a gyermeki erő – mert nem kaptuk meg gyermekként, amely szeretne bennünket annyira, hogy kikecmeregjünk a gyászból. Nem értjük miért pont velünk történik mindez, nem értjük mit miért teszünk, nem találjuk a kiutat, mert a kiút maga lenne a feladat megoldása: megrázni magunkat és megszeretni önnön valónkat. S ez már az a holtpont, melyre nincs jó válasz. Ekkor kapunk hát egy óriási próbatételt, mely az élet elvesztésének esélyéről szól. Feladatul kapunk vagy választunk (kinek mi az ekkénti felfogása) egy halálos betegséget. Ez már arról szól, mondom, hogy képesek vagyunk-e a legmélyebb pontról felállni, vagy egy másik életben ezt az egész küzdelmet újrakezdeni. S innentől a sorsot biztosan mi írjuk. Szabad akaratunk választása, hogy szembenézünk-e az egész katyvasszal, mellyel az életutunk bántott bennünket, hogy rendbe tesszük-e ezt a körmünkre égett karmát, avagy sem. Fel tudjuk-e dolgozni a gyászt? Szeretjük-e annyira az életet, hogy kimásszunk ebből úgy, hogy mindent felgöngyölítünk? Meg tudunk-e bocsátani annak a gyermekkornak és szereplőinek, akik miatt nincs elég erőnk? Meg tudjuk-e ölelni gyermeki énünket és tudjuk-e azt mondani neki, hogy „Héé, Te ennél többet érsz, hogy most feladd!”? A holtpontok mélypontján már csak visszaút van. Zsákutca ez. Életünk legnagyobb tanulása lesz ez a betegség, ha kigyógyulunk belőle. Nem tudtunk mást választani, ez a feladat talált meg minket végső fordulatként. Itt az elágazás és ezért kaptad: elengeded a gyászt és a fájdalmakat, kigyógyulsz belőle és talpraállsz. Vagy: elfáradtál nincs már erőd, ezért máshol majd újrakezded, mert itt lemondasz az életről. Ha az első variációt választod, akkor szeretni fogod magad, ezzel ledolgoztad a karmát és lerázod a nulla gyermekkori érzelmi biztonságot, s mindenféle gyászt. S tudod miért? Mert azért fogod szeretni magad, amiért kiálltál magadért és meggyógyultál! A végső feladatod (legalábbis ezzel a karmával) így próbál rávenni Téged, hogy végre majd SZERESD MAGAD!

 Ebben a harcban egyedül leszel. De mi mindannyian megvívnánk helyetted, ha tehetnénk. Itt vagyunk a partvonalon és drukkolunk Neked. Mert (ellentétben Veled) mi mind nagyon szeretünk Téged!