Az élet egyik legnehezebb témája, mert az elengedés a röghöz kötés, a kötődés ellentéte. Vannak ugyanis élethelyzetek, életszakaszok, amikor kötődés nélkül semmik vagyunk s értelmetlen a létünk. Például kötődünk a szüleinkhez, a gyermekkori játszótérhez, mely az első csók emlékét adja, a szülői házhoz, kedvenc állatunkhoz, a barátainkhoz, a szerelmünkhez, a kedvenc tárgyainkhoz, stb. stb. Aztán ahogy a rossz dolgok az életünkben, úgy a jó dolgok is megszűnnek egyszer.. Eltemetünk valakit és búcsúznunk kell tőle, leég a házunk, vele életünk egy része, szakítunk kedvesünkkel és lapoznunk kell a szerelmi nagy könyvben, elveszítjük megtakarításunk a tőzsdén, elveszítjük kutyánkat, vagy az eljegyzési gyűrűnket... És ilyenkor búcsúzunk … búcsúzunk. Az elvesztett dolgoktól, az elképzelt jövőtől, az álmoktól, az adott céloktól, a megszokott ritmustól és biztonságtól. Valami elmúlik és lelkünk egy pici darabja vele ment.. S mivel valami egy kicsit össze is omlott, ezért gondban vagyunk. Építkeznünk kell, építkeznünk kellene.... S ekkor jön a bökkenő. Nem megy. Amihez eddig kötődnünk "kellett" attól elbúcsúztunk. Mégsem megy. Miért? Mert azt a dolgot/ azt a személyt, azt az élményt még úgy tartjuk meg lelkünkben, hogy fáj, dühít, éget, szorongást ad. Mert nem engedtük el. Nem gyászoltuk el, gyorsan hátat akartunk fordítani a fájdalomnak, ragaszkodunk még, mert bár elbúcsúztunk, kötődünk még. Kell nekünk idő, hogy széttépjük a kapcsot. Ez az elengedés folyamata. Az, hogy amikor a végére értél,  úgy emlékezel majd vissza, hogy ha össze is szorul a szíved, mosolyra bír az emlékkép, vagy mosolyogva legyintsz egyet. És amikor már újra boldog vagy és örülsz újra mások örömének és boldogságának. S hogyan menj végig az elengedés útján? Nézz szembe az emlékekkel, bármennyire is fáj Neked. Idézd elő a pillanatokat, képeket és közben beszéld meg magaddal mi hiányzik most Neked. Utána pedig kezd el elképzelni az életed a jövőben. A mosttól kezd, az azonnaltól, az új helyzettel. Mert ha tervezel és lefoglalod magad, napról napra tudatosabban, akkor az elengedés rögös útján picit könnyebben haladsz... 

S jah, igen, még valami. Van úgy, hogy másokon látod. A testvéreden, a barátodon, a gyermekeden. Hogy már máshol kellene lennie, és ez, amiben most van, már nem neki való.. ennek lejárt az ideje. De ő még mindig benne van. Tudja, tudatalatti síkon. Érzi, hogy már tovább kellene lépnie. De azt az illúziót még nem engedte el. Azt az egyet, ami majd hiányozni fog. Mit tehetsz Te nézőként? Terelj! Adj új élményeket, új társaságot, foglald el! Nyiss új kapukat neki, hogy utána nyitott tudjon lenni! Mert akkor engedte el…