Sziavégremegtaláltalak – suttogom. S Te csak nézel rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy így, Te és én, mi, találkoztunk. Átsuhan rajtam több – millió gondolat, de csak az a szívszorító gombóc van és az az izgatott boldogság, így hang már nem marad, nem marad ahhoz, hogy elmondjam, megkérdezzem, elmeséljem, körbeírjam; és boldog vagyok, igen, nagyon boldog, hogy láthatlak. Elvesztem a pillanatban, egy lassú könnycsepp legördül az államon, majd zuhatagként megszámlálhatatlan barátja követi. Hallom a hangod a fejemben, de látom: szád nem mozdul: MindenttudokróladBütyökéshiddelmindenjólalakul. Babasírást hallunk, és Te halványodni kezdesz, s én tudom, hogy mennem kell. Valami láthatatlan erő kinyitja a szemem és öntudatlanul unokádhoz lépek. Csitítgatom, vígasztalom, miközben még potyognak könnyeim. Kisfiam elcsendesedik, megnyugodott, békés álommal alszik. Leülök bambán a kanapéra és nézek magam elé. Halkan szólítgatlak: apa, édesapám…. Már nem vagyunk sehol. Pedig elmondtam volna még, hogy: Tudod, annyira jó, hogy a gyermeked lehettem. Tudod, annyira rossz, hogy régen elmentél. Mióta nem vagy velünk, azóta olyan vagyok, mint egy félkarú óriás. Okos vagyok és öntudatos. És igen, sokszor nagyon kemény. De sokszor meg mintha elvitték volna az egyik karom, vagy az egyik felem, vagy a szívem egy darabját… Mintha haladnék előre, de a szőnyeget, amin járok, valaki visszafele húzná.. Gyámoltalan vagyok és esetlen, és lelki erődre éhes. Egyszerűen sosem leszek egész. Ebben az életemben biztosan nem. Az idő port hint a sebre, de a por alatt a seb megmarad. Nem tudom begyógyítani a sebem, mert ott van a lelkemen. Mindig újra fáj, ha Rád gondolok. Pedig hálával tartozom, és sok köszönettel azért, mert ha nem is hosszú ideig, de valameddig része voltál az életemnek. S tudom. Tudom, hogy nem foghattad volna örökké a kezem. De még egy jó pár évig jó lett volna. Még ha látsz is néha, és még ha tudod is, hogy így van, akkor is kimondom. Kimondom, hogy elmondhatatlanul hiányzol. Jó Utat Neked!

„Ha elmegyek, ha szólítanak,

Utánam minden itt marad…” (József Attila)