Lélektani határ

A pénz nekem inkább az elengedés gyakorlásáról szól. Arról, hogy minél inkább igyekezzem elengedni az anyagi világot, és az egzisztenciális félelmeket felszínre hozni és törölni. S igen, vannak arra is gyakorlatok hogyan energetizáljam a pénzem, s hogyan áramoltassam azt. Egy szó, mint száz, fejlődnöm kell még ebben is (na de kinek nem?), de már nem vagyok kezdő. S bár utálok vásárolni, néha – mivel családos vagyok – ezt is meg kell tenni. Na. És ilyenkor képedek el úúúúúúúgggggyyy, hogy azt kifejezni nem tudom. Elképesztő számomra a jelenlegi magyar valóság. Nem fér a fejembe. Listával, tudatosan, ár – érték arányt nagyon megnézve, sok mindent nem megvásárolva végzem a feladatot a sorok között baktatva és néha csak felfigyelek, hogy mások bámulnak, mert hangosan beszélek. Illetve néha uram bocsá’ káromkodok. Nem. Most nem arról beszélek, hogy valamire nincs pénzem, hanem arról, hogy amire van, arra is sajnálom a pénzt kiadni. Vegyünk egy példát. Tizenhat hónapos kicsi fiamnak nem minden nap főzök ebédet. Ennek az az oka, hogy általában hat dolgot csinálok egyszerre és mind a hatot szeretném nagyon jól elvégezni. (Ezért írok kevesebbszer blogbejegyzést, mint szeretnék, mert erre már nem marad idő.) Szóval visszakanyarodva a téma fejtegetéséhez: ítéljen el, aki akar: előfordul, hogy bébiételt nyitunk kb. hetente három alkalommal. (Közben azzal nyugtatgatom magam, hogy a bio bébiétel talán egészséges.) S kezdtem tehát a mai vásárlást is a bébiételeknél. Azt már megszoktam, hogy alattomosan fel – felkúsznak az árak, na de: 500 forintot adjak egy közepes üveg bébiételért? Komoly? Hangosan mondtam rám ámuló – nevető babámnak, hogy: „Kisfiam ennyi pénzből azért inkább főzök neked!”

Elképesztő. Két okból is unom ezt az egészet.

Az egyik: a mai magyar nettó átlagkereset mindenféle kedvezmény és juttatás beszámításával nagyjából 178.000.- Ft. Ehhez képest minden nagyon drága. A rezsi elvisz egy csomót, az egyéb fogyasztási cikkek (pl. tisztálkodás, ruházat, stb.) és az élelmiszer megvásárlására éppen elég ami marad. Marad? Bele sem merek gondolni, hogy azok, akik kevesebből, mint én..nos azok hogyan csinálják. Pont a mostani politikai vezetés mondta pár évvel ezelőtt, (mondom pár évvel ezelőtt), hogy amiből ki lehet jönni egy négytagú családnak, az kb. 150.000.- Ft / fő. Ehhez képest, ha összeadjuk apa és anya fizetését ennek kicsit több mint feléből éldegélnek a középosztálybeli családok. S nem beszélek most a gyermeküket egyedül nevelőkről, és a több gyermekesekről. Szép, mi? Európai árak mellett magyar bérek európai bérek helyett.

A másik: annyira, de annyira tolja ránk minden bolt, üzletlánc, multinacionális vállalat, webáruház, szolgáltató, mindenki, hogy VÁSÁROLJUNK, hogy már unalmassá kezd válni, és már az átlagember megszokásává vált, hogy azt is megveszi, amire nincs szüksége. Ha ennyire fontos, hogy a kereskedelem mögött álló pénzügyi légbuborékot tovább fújjuk belülről, nehogy kipukkadjon, akkor miért nem kapnak hozzá az embereknek több pénzt? (Mondjuk pont tavaly december vége felé fordult elő, hogy az államkincstár kiutalta a családoknak a családi pótlékot gyorsan, hogy tudjanak vásárolni.) Nem érzik a kereskedő cégek, hogy nincs több pénzük az embereknek? Nem érzik, hogy hónapról hónapra ugyanannyiuk van, és a torta nem lesz nagyobb? Ja, persze értem, hogy a tortaszelet nagysága a fontos és a nagyobb tortaszeletért folyik a küzdelem.. De megéri ennyi pénzt reklámokra pazarolni, mondjuk a környezetvédelem helyett? Jelentősen nagyobb lesz a tortaszelet, vagy csak alkalmanként nagyobb, máskor kisebb?

Közben eszébe jut valakinek, hogy Magyarországon kb. 55.000 gyermek éhezik? S hogy a gyermekéhezés felszámolása egyelőre reménytelen küzdelem? ? ?

Hozzáteszem, hogy lehet, jobb is, hogy az embereknek nincs több pénze, mert nekiállnának még több felesleges holmit felvásárolni. Luxusszemét dombjuk növekedne csak. Lehet, pont az kellene a világnak, hogy a pénz még kevesebb legyen. Így letisztulna a pénzügyi világ szemete, kipukkanna a buborék, bezárna pár áruházlánc, újra a helyi termékeket fogyasztanánk, nem lenne környezetszennyező szállítás, s a sok felesleges nemmondomkiholgyártottaésmilyensz@r kütyü is megszűnne végre, mert mindegyik csak a szemétdombot növeli. S talán megszűnne a kötelező elévülés is. (!)

                De ami nem megy át nekem, ami egyszerűen felfoghatatlan: ahogy bánik a pénzvilág és a kereskedelem a fogyasztóval. Kilóra megvesznek és hülyének néznek minden embert. Figyeld csak meg: amint csökken egy kicsit egy áruházban a bevétel, vagy egy termék nem megy úgy, amilyen tempóban ki kellene pörögnie, abban a pillanatban csökken a termék ára. Fokozatosan. S amikor már nagyon ki kellene azt a terméket a készletből hajítani, na akkor már fél áron, sőt hetven százalékos akcióban is kínálják. Lehet, hogy velem van a baj, de nálam ilyenkor szokta az ár megközelíteni a lélektani határt. Meglehet venni egy cipőt negyvenezer forintért, ha az a cipő minden napi több kilométeres gyaloglás mellett is legalább négy évig cipő marad. Ha egy évig sem bírja, akkor ne kelljen már rá költeni tízezret! Én tudom, hogy annak a kereskedőnek csak így éri meg: ha félévente bemész és veszel egy cipőt tízezerért. De Neked ez hol éri meg?

                Nekem lettek hát lélektani határaim. Szépen lassan kialakultak. Ennek az az elsődleges oka, hogy nekem más az anyagi világ. Ha még több pénzem lesz, akkor sem fogom azt gondolni, hogy 300.- Ft – nál többet adnék egy bébiételért, egy pilótakekszért, egy fogkrémért, egy tusfürdőért, egy kiló jó minőségű rozs kenyérért, egy kiló narancsért, egy kiló banánért (inkább eszünk helyi almát), egy db zokniért. És így tovább. S nem adnék 6000.- Ft – nál többet egy őszi cipőért, 500.- Ft – nál többet egy blúzért, ha ezek a jelenlegi tízezer árkategóriás minőségek. Autóért nem adnék annyit, mint egy lakásért. Amit nem tudok megteremteni a saját kezemmel, azt használtan megveszem. Ezzel is tudom támogatni a természetet. De lehet eljön az idő, hogy tanulva másoktól mindenki maga teremti meg, amit meglehet. Én is.

Lettek hát lélektani határaim.

Csupán csak azért, mert a lelkemet nem adom el semennyiért.